Az alább közzétett recenziómat egyetemi pályafutásom alatt írtam, természetesen ötösre értékelvén azt a tanár által. Remélem gondolatébresztőnek jó lesz. Címe: A gyermekvédelemi és a szociális ellátás határán.
Bevezetés
A szerző cikke a Magyar Narancs XIX. évfolyamának 51-52. számában jelent meg. Mezei Anna írásának a címe: Öröklődő hajléktalanság: Akárhol, családban.
„Az utcán nem látunk kartondobozokon fekvő gyerekeket, ezért hajlamosak vagyunk a hajléktalanságot kizárólag felnőttbetegségnek tekinteni” – kezdi bevezetőjében a szerző. Valóban így van ez? Valóban nem lehet hajléktalan (törvény szerint) 18 éven aluli személy? Erre keresi válaszát a szerző riportjában.
Riportját a Dankó utcai Wesley János szociális óvodában kezdi. Az óvodába minden jelentkezőt felvesznek, ellentétben az önkormányzati intézményekkel, mivel nem feltétel, hogy a szülőnek bejelentett lakcíme legyen. Az elsődleges szempont náluk, hogy a gyermek a családban maradjon. Így kerülnek be az intézménybe menekültgyermekek, lakhatási problémákkal küzdők gyermekei, de még főiskolai hallgatók gyermekei is. Ebben a nem igazán könnyű feladatban az Oltalom Karitatív Egyesület segít nekik.
A szerző 2 családot is bemutat. Ez egyikben 2 kiskorút találunk. Bianka és 1 évvel idősebb bátyja jó másfél hónapon keresztül az éjszakai járatokon töltötte az éjszakáit, mert a családot kilakoltatták. Az egyetlen jó dolog a történetben, hogy az agresszív, bántalmazó apától megszabadult a család. A szociális munkások – miután megtudták a történteket – menekültszálló krízisszobájában helyezték el a családot, mely összesen 5 nm2-es. Matracok, kukából kiszedett játékokat találni a szobában. A másik családhoz családlátogatás kapcsán megy el az óvónővel együtt.
K. család története szintén megrázó. A 9 tagú család vidékről érkezett a fővárosba a teljes kilátástalanság elől. A család egy Ladában lakott hónapokig. Az Oltalom Karitatív Egyesület segítségével ígéretet kaptak egy önkormányzati bérlakásra. Addig is – harcolva a gyámhatósággal – menekültszállón kapott elhelyezést a család. Az egyesület 5 bérlakást kapott az önkormányzattól, amelyeket teljes mértékben nekik kellene felújítaniuk.
A szerző alanyai azt mondják, hogy az utóbbi időben a gyermekvédelemben a legfőbb cél a családban tartás lett. A családok 90 %-a pedig mindenképpen a kiutat keresi, és nem az állami juttatásokból kíván megélni. „Valamit bizonyítanak azzal, hogy gyerekük van, képesek, alkalmasak az életre”.
A hajléktalanság mindig súlyos probléma, főleg, ha 1 vagy több kiskorút is érint. Fontos, és állandó probléma, hogy mi is jobb a gyermeknek? Ha kiemeljük a családból a szegénysége, otthontalansága miatt, vagy ha ilyen – esetenként a létszükséglet határán billegő - körülmények között is a családban marad? Az otthon nélküliség melyik oldalra esik? Bele esik a gyermekvédelmi törvény által meghatározott veszélyeztetettség - testi, értelmi, erkölcsi és érzelmi biztonság - meghatározásába? Veszélyezteti-e a gyermek fejődését, amennyiben krízisszállón, esetenként 5 nm2-es helységben éli meg az „otthon ízét”? Lehet-e biztosítani számára a lakás, otthon nélkül a megfelelő körülményeket? Mi lehet jobb, együtt a testvérekkel és szülőkkel, vagy esetleg nélkülük egy gyermekvédelmi intézményben? Hogyan tudná a gyermekvédelem és a szociális ellátó rendszer ezt közösen megoldani, akár a kompetencia határok összevonásával is? Meg tudja-e ezt közösen oldani? Ilyen esetben a szociális, vagy gyermekvédelmi ellátórendszernek kell beavatkoznia?
Össze lehet-e ezt egyeztetni a Magyar Köztársaság Alkotmányában rögzített alapjogokkal? Összhangban vannak-e az ezeket a jogokat kibontó törvények és azok végrehajtási jogszabályai?
Válaszok (?) a kérdésekre
Mit is mond a gyermekvédelmi törvény a veszélyeztetettségről? Olyan - magatartás, mulasztás vagy körülmény következtében kialakult - állapot, amely a gyermek testi, értelmi, érzelmi vagy erkölcsi fejlődését gátolja vagy akadályozza. A törvény azt is mondja, hogy a gyermeknek joga van a testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődését, egészséges felnevelkedését és jólétét biztosító saját családi környezetében történő nevelkedéshez. Az alkotmány a gyermeki jogokról így fogalmaz: a Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges.
Az alkotmány ezzel az egy mondatával mind a család, mind az ellátórendszer részére hagy mozgásteret. Valóban, a gyermeknek a legjobb, ha a családjában, szeretetben élheti meg mindennapjait. Azonban – mint ahogyan a cikk szerzője is feszegeti – nem minden esetben megoldható az, hogy a családnak fedél legyen a feje fölött. Ez a fedél lehet a saját lakásé is, esetleg egy szociális bérlakásé, melyek azért megadják a biztonságérzetet a gyermeknek és a családnak. Azokban az esetekben, amikor a családnak már nincsen hova menniük, akkor végső megoldásként az utcát választják. És mit is lehet tenni ezekkel a családokkal, valamint a gyermekekkel? Ki kell-e emelni a gyermeket és gyermekvédelmi alap- vagy szakellátási intézménybe vinni, a felnőtteket pedig rábízni a szociális ellátórendszerre.
A gyermeknek lehetősége van az alapellátás keretén belül gyermekek átmeneti otthonába bekerülnie, ahol az alapvető szükségletein túl további lehetőségek is nyitva állnak előtte. A családjával való kapcsolattartásban pedig a gyermekvédelmen belül a családgondozó, a szociális ellátórendszeren belül a családsegítő családgondozója tud segíteni. A szociális törvény azt mondja, hogy a gyermek ellátása a családsegítés által is megoldható, amennyiben a kiskorú érdekei megfelelően biztosíthatóak. Azonban ebben az esetben ez nem így van. A családsegítő családgondozójának és a gyermekjóléti szolgálat családgondozójának együtt kell működnie a krízis megoldásában. A helyettes szülők esetében ugyanez elmondható.
További lehetőség, hogy az egész család családok átmeneti otthonába kerül. Ebben az esetben nem is kell kiemelni a gyermeket a családból. Ez – véleményem szerint – a legmegfelelőbb megoldás lehet. Igaz, hogy másfél évet tölthetnek itt a családok, de még mindig jobb, mint egy menekültszállón elhelyezni az egész családot. (Heves megyében például 4 átmeneti otthon van. Ebből kettő gyermekek átmeneti otthona, 2 pedig családok átmeneti otthona. A gyermekek átmeneti otthona 24 gyermek, a családok átmeneti otthona 20 család befogadására alkalmas. A három helyettes szülőnél összesen 8 gyermek helyezhető el ideiglenesen. Ez a szám nagyon alacsonynak tekinthető, kapacitásuk állandóan 100 %-on van)
Lehetőségként jelenik még meg a családba fogadás, ideiglenes hatályú elhelyezés. De ezekben az esetekben a rendszer csak a gyermekre fókuszál, a család helyzetét pedig ráhagyja a szociális ellátásra.
A szociális szakellátásban (ugyanis az alapellátásban egyáltalán nem jelenik meg a gyermekekkel való foglalkozás, hacsak nem a családsegítést annak tekintjük) a hajléktalan családoknak a bekerülésre esély sincsen. A törvény minden esetben 18 év feletti személyekről beszél. Családokról, gyermekekről nem. A felnőtteknek esélye lehet rehabilitációs intézménybe, vagy átmeneti elhelyezést nyújtó intézménybe (éjjelei menedék, hajléktalanok átmeneti szállása) való bekerülésre, azonban a gyermek így mindenképp elszakad a családjától.
Konklúzió
Úgy vélem, hogy a cikkben feszegetett probléma esetében nem lehet csak az egyik fél által megoldani a fedél nélkül (szükségszerűen fedél alatt) élő gyermekek és családok problémáját. Itt mindenképpen bele kell avatkozni a gyermekvédelemnek is. Pontosabban fogalmazva, ez az a pont, ahol a szociális és a gyermekvédelmi rendszernek találkoznia kell, segítséget kell kérnie az egyiknek a másiktól. A lehetőségeket és a - probléma megoldását célzó - folyamatot tekintve nem számít, hogy ki kéri a segítséget. Együtt kell tudni dolgoznia a szakembereknek, hogy a két terület ne harcban álljon egymással, hanem egymást kiegészítve segítsen a rászorulóknak.
Véleményem szerint az írásban szereplő két család (11 gyermek!) esetében nem lehet megoldás a menekültszállón történő elhelyezés. Ha a gyermekvédelmi törvény által kimondottakat nézzük, ebben az esetben a gyermek érzelmi, testi, értelmi és erkölcsi nevelése nem biztosítható úgy, hogy ha gyermekek a családban (de nem saját környezetben) maradnak. Egy megfelelően kialakított tervvel, és a két szakterület által történő összefogással a családot reintegrálni lehet a társadalomba. Abban biztos vagyok, ehhez nem kevés idő és áldozat kell. Az államnak ebben az estben közbe kell avatkoznia. A gyermekek egy esetleges egy - másfél éves különvállással nem szenvednek nagyobb károkat, mintha még ugyanebben a helyzetben maradnak évekig, és esetleg a szülők ezt örökítik tovább gyermekeinek. A szülők jobban tudnak fókuszálni arra, hogy a visszakerüléshez szükséges feltételeket megteremtsék a gyermekek számára, mint velük együtt napról napra élnek, és az ellátásuk mindenüket felemészti. A szülőknek el kell engedni a gyermekeket, egy esetleges jobb élet reményében, mind a gyermekeket, mind a család egészét tekintve. Egy gyermekek átmenti otthonában megkapják a napi 5-szöri étkezést, a 3 váltás ruhát, a tanulás, oktatási-nevelési intézménybe való bekerülést, a biztonságot adó fedelet a fejük fölé.
Ebben az esetben erősebb az alkotmányban és a gyermekvédelmi törvényben rögzített gyermeknek azon joga, hogy megfelelően fejlődjön úgy, hogy ki kell emelni a családból (ami persze nem zárja ki a látogatást, kapcsolattartást), mint a saját családi környezetében történő nevelkedésének joga. Mert itt nincsenek meg azok a feltételek, mely által a gyermek egészséges, életképes felnőtt legyen.
A cikk záró mondata: „Addig maradnak az álmok: külön ágy, külön szék, kis bögre, saját tér, ahol saját játékok vannak – egy elhagyatott Barkasban mindez nem valósítható meg.”
Kérdem én, melyik megoldási lehetőségnél kaphatják meg ezt a gyermekek?
Utolsó kommentek